Plátói szerelem–>Tanár- Diák kapcsolat

Mindig jó visszaemlékeznek ezekre az évekre.

14, vagy 15 éves lehettem, gimnazista. Már tudjátok, hogy raszta, füves, antiszociális „gyermek” voltam, akkori legjobb barátnőmmel, B-vel egyetemben.
Földrajz óra, halál unalmas, sosem érdekeltek a domborzatok, hacsak nem nekem kellett feltérképeznem egy nőn.
Bejelentés: Elment a tanár a suliból, király. Akkor menjünk addig szívni, úgyis lyukasóránk lesz.
Nem volt… Mire visszaértünk, megláttam Őt! Nehezen tudnám megfogalmazni, amit abban a pillanatban éreztem. A hullámok összecsaptak a fejem fölött, csak itt most  pozitív értelemben értendő.
Cinikusan megköszönte, hogy befáradtunk az órájára, és kérte üljünk a helyünkre. (Még szerencse, hogy az első sorban ültünk. (jobb első 2 személyes pad baloldali szék)
Éreztem, hogy vibrál köztünk a levegő. Ez volt ám, az igazi szerelem első látásra. Fantasztikus érzés. Magas, vékony, félhosszú szőkésbarna haj, zöld szemek, hosszú lábak, és elbűvölő mosoly.
34-35-36 éves lehetett. Család, férj, gyerekek.(már említettem)
Hangosabban vert a szívem, mint az Ő szép hangja. Mondtam B-nek óra után, hogy megzabolázott ez a nő, és kell nekem. Majd’ kinevetett, hisz Család stb…
Mondtam Neki, hogy ezek mind nem számítanak, higgye el, bebizonyítom. _Bebizonyítottam_
Meg voltam őrülve azokon a napokon, amikor Vele volt óránk.
1 órával előbb felkeltem reggel, hogy legyen időm magamra. Szép legyek, a ruhám jó legyen, sminkem, etc. Persze a raszta haj, jócskán lekorlátozta ruhaneműim. Na, de valamit mindig sikerült összehoznom. Láttam, éreztem, hogy tetszem Neki. TUDTAM!
Mindig elégtelenre írtam a dolgozatokat, mert akkor kettesben felelhettem utána. Imádtam Vele lenni egy tanteremben. Tudta Ő is, hogy nem véletlenek sorozata, hogy az osztályzatom minden írásbelinél ugyanaz.
Mindig zavarban volt, ritka pillanatok egyike volt, amikor a szemembe „mert” nézni, de akkor abban, benne volt minden.
Csíkos zoknit hordott, és hintázott a székén, a kulcstartóján sörnyitó volt. Mindig mosolygott. Emlékszem, amikor lázas lettem a suliban, és hazaindultam. Utánam szólt: Dóra, várjon! (magázódott, amit én nagyon izgatónak találtam.) Hozott nekem M&M’S-t, hogy mielőbb gyógyuljak meg. Magyarázza be nekem valaki, hogy egy „sima” tanár-diák kapcsolatban van ilyen?! Meg olyan, hogy amikor meglát, kiejti a kezéből a mappát és elvörösödik… Ugyan!
Amikor már kezdtem bátrabb lenni, odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy hol van a vakbél, mert nekem lehet, (lehet!) hogy fáj! Megfogta a homlokom, hogy lázas vagyok-e, és mind a két oldalon a hasamnál picit megnyomta. Meg kellett kapaszkodnom a korlátba, hogy ne essek össze az érintésétől. Diagnózisom: iskolaundor.
Teltek az évek, és nem történt semmi. Majdnem azt írtam, hogy hisz a tanárom volt, és ilyen meg sem történhet, de hah, milyen badarság lenne ilyen kijelentenem.
De, míg a tanárom volt soha semmi nem volt köztünk. Csak ki nem mondott szavak, és pillantások a folyosó másik végéből, vagy az órán, vagy a feleléseken. Kicsit csiki-csuki játék volt, amolyan malom.

Majd elérkezett a nap, amikor is bejelentette, hogy elmegy. A szívem majd megszakadt a kijelentésétől, de tudtam, hogy ez valaminek a kezdete lehet. Nem haboztam, elkértem a számát, azzal a szöveggel, ha bármi segítségre lenne szükségem földrajzból, segítene-e. Pajkos pillantást követve megadta. Én a föld felett lebeghettem körülbelül 10cm-mel. Úgy kellett visszanyomni.
Aznap este feküdtem az ágyamban, és néztem a telefonomban a számát. Az Ő száma, jesszum! Mit csináljak, mit csináljak, mit csináljak?!?!
Mit, mit… Írok Neki!
Az üzenet a következő volt:
Én:„Már hiányzik a Tanárnő”
_Nem viccelek Veletek, sírva néztem a telefonom, hogy mikor jelez, hogy üzenetet kaptam. Remegett mindenem, sosem éreztem addig ilyet._
Aztán pitty-pitty.
Ő:”Minek köszönhetem ezt a kijelentést?”
_Jajj, most valljak be mindent? Mi bajom lehet…_
Én: „Szeretlek!”
_Lazán le is tegeztem, de hogy nézett volna ki, ha azt írom „szeretem Önt”.
Most már zokogtam, olyan érzések cikáztak bennem, amikről nem is tudtam, hogy vannak._
Ő: „Tegeződjünk, rendben. Találkoznunk kéne.”
_TALÁLKOZNI AKAR!!!VELEM! A zokogásom, már átment őrületes nevetésbe, vagy zokogó nevetésbe, nem is tudom, de ijesztő lehetett_
Én: „Persze, mikor?”
Ő: „Holnap fél8 Liszt Ferenc tér, jó éjt!”
Jóóóó éjt? Ennyi? Ennyi. Földöntúli boldogság fogott el, és mondanom sem kell, hogy alig aludtam valamit azon az éjszakán. Másnap már hajnalban fent voltam, és azon filozofáltam, hogy mit vegyek fel.

Elérkezett az idő, hát nekiiramodtam. Megérkeztem, még nem volt ott. Egyszer csak köszön a hátam mögül. Puszit ad. Kaptam már Tőle puszit Ünnepekkor, de ez a puszi más volt. Gondoltam én.
Beültünk, és koktélt kértünk. Egy szó sem esett arról, hogy Ő a nőkhöz vonzódik-e. Elkezdtem Neki mesélni az érzéseimet, az elmúlt éveket, hogy mennyire bálványozom Őt. Mosolygott, vagy somolygott. Majd szertefoszlott minden. Mondta, hogy van valakije, akit nagyon szeret, és nem tud mit kezdeni a helyzettel. Rákérdeztem, hogy nő-e. Mondta igen. TUDTAM! Mondtam B.!
Ezek után már a hangulat apadt, és mondtam, hogy megyek haza. Nagyon sajnálja. Én is.
Cammogó léptekkel indultam haza, de nem bírtam felmenni. Felhívtam egy barátomat, és jól kisírtam magam a vállán.

Na, de nincs ám vége! 1-2 évre rá, én már az 5 éves kapcsolatomban voltam, amikor is megkeresett. (Már nem voltam raszta, 5 év után levágattam, tehát kb. 19-20 éves lehettem)
Ugyanazt váltotta ki belőlem, mint régen. Ugyanazt az égő érzést. Szeretne találkozni. Ó, persze, semmi akadálya! Így kezdődött, hogy titokban minden nap találkoztunk, együtt ebédeltünk. Titokban, igen. Hiszen nekem ott volt a Párom, és Neki is.(ugyanaz)
Kirándultunk, rengeteget beszélgettünk, fent volt nálam is, de semmi sem történt.
Éreztük, hogy amit csinálunk nem helyes. Vagyis inkább Ő érezte, mert engem semmi, és senki nem érdekelt, amikor Vele voltam. Nem létezett semmi, csak mi ketten.
Én szakítottam az akkori Párommal, megmondva az igazat, hogy felkeresett Ő, és Vele szeretnék lenni. Sírás-rívás, de nem hatott meg. Nem érdekelt még ez sem. Undorító.
Majd egyszer, pár nap múlva, amikor jöttünk haza Vele, valahonnan, kértem, hogy menjünk ki a Szigetre sétálni. Este volt már. Tudjuk mit jelent, ha valakit kihívnak a Szigetre sétálni…
Szorosan mellém állt, elővette a telefonját, és elkezdett pötyögni valamit. Én zavartan néztem jobbra-balra. „Pittyegett a telefonod”, mondja.
Ő írta az üzenetet.
Íme:
„Nem szabad a közeledben lennem. Szeretlek, de nem szabad”
Én rögtön elkezdtem érvelni magam mellett, hogy próbáljuk meg, jó lesz, hisz szeretjük egymást stb.
De nem. Ő racionálisabb ember volt ennél. 17 év volt/van köztünk. Az eszére hallgatott, és nem a szívére. Majd a villamosmegállóban, megcsókolt, és felszállt. Azóta nem láttam.

Az eddigi kapcsolataim alatt, tudtam, hogy ha megjelenik újra a képben, én bármit feladok Érte, Nem múlt el az iránta érzett plátói szerelem.

De mára már tudom, hogy így kellett lennie.
Köszönöm Neki, hogy akkor az eszére hallgatott. Hiszen, ha nem így történik, akkor nem ismerem meg M-et, és nem élünk együtt boldogan.
És igen, ha most jönne, sem kellene. M-ben megvan minden, ami nekem kell, és nagyon szeretem, Ő is engem.
Vele képzelem el az életem, és ezt nem ronthatja el senki. És Ő a nagy Ő, nem Ő a nagy Ő. 🙂