Kedves Naplóm!

Nagyon sötét van, csak a gyertya, pislákoló fénye ad némi világítást papíromra.
Holnap lesz a születésnapom, 21 éves leszek.
Én csak azt kérem ajándékba Édes Istenem, hogy túléljek, és Családom is.
Édesanyám, Édesapám zárt be ide, hogy elbujtassanak a német katonák elől.
Nem tudom hol vannak, de még kisöcsémről sem tudok semmit. Őt elvitték, az iskolából hurcolták el.
Abban bízom, hogy Te, Édesem, biztonságban vagy.
Gondolsz-e rám? Azok a kevés, szerelmes pillanatok, miket megadatatott nekünk az élet, eszedbe jutnak-e még? A lopott csók, mit verejtéktől nedves, és könnyeiddel összekevert ízű száddal adtál utoljára, mikor bejelentettem, hogy el kell mennem. Te nem vagy zsidó, nem eshet bajod. De szerelmed irántam nagy romlásba vezethet. El ne mondd, hát senkinek. Én sem mondom, kinek mondanám. Itt csak patkányok vannak, kik éhes szemmel azt várják, hogy leheljem ki életem.
Nem kell sok már, nem bírom sokáig Nélküled. Minek is kéne bírnom? Így nem élet, az élet.
Bízom benne, kértem a Jó Istent, hogy Tenéked ne essen bántódásod, mert ismertél, s valaha szerettél.
Magányomban néha elfog az önzőség, s eszembe jut, mi lenne, ha itt lennél velem. Neked is zsidó vér folyna ereidben. Ezért bujkálnod, félned kellene. De legalább együtt félnénk, talán együtt is halnánk meg. Milyen romantikus, milyen borzasztó. Ha megtehetném, elmondanám a világnak, hogy nem férjed szereted, hanem engem. Gyűlölt világ, mi körülöttünk van. Sok az ellenség, kik megölnének irántad érzett szerelmemért, véremért.
Mindezek már nem jelentenek semmit. Minden elveszett, aminek valaha értéke volt.
Egy dolog maradt meg, ami még egy kicsit életben tarthat, és az a tudat, hogy szerettél. Talán még mindig szeretsz, és nem felejtettél el. Én, soha nem felejtelek el. Nem is tudnálak, mert az Édes Jó Isten szívembe véste gyönyörű neved.

1943. január 9.
Anika

Kedves Naplóm!

Lebombázták a házat, ahol eddig voltam. Fogalmam sem volt, hogy hova menjek.
Elfogott a teljes kétségbeesés.
Utolsó reményem Johanna volt, és a Családja.
Mezítláb, szakadt ruhában, összekócolt hajjal, koszosan, átfagyva, csont és vékonyan, remegő kézzel, ujjaimon a lerágott koszos körmömmel csengettem be Johannáékhoz.
Kisfia, Péter nyitott ajtót. Nem ismert meg, felsikoltott és Anyjáért kiáltott.
Akkor megláttam Őt. Még mindig gyönyörű. Haja feltűzve kontyba, kezében könyv. Hosszú fehér selyemruha volt rajta. Megláttam, és elkezdtem zokogni. Sosem gondoltam volna, hogy újra látom.
Láttam arcán a döbbenetet, kinézetem miatt. A könnytől elkezdett csillogni szép kék szeme.
Szaladt felém, én már léptem volna be az ajtón, amikor megjelent egyenruhában férje, Ottó. Rögtön tudtam, hogy belépett a nácik közé.
„Már megint ez a zsidó kurva?!” –kiáltott fel, és megütötte Johannát.
Rohantam Szerelmem felé, hogy megnézzem nem sérült-e meg, de mielőtt odaérhettem volna Ottó leütött. Amikor kezdtem magamhoz térni, épp telefonált Ottó. Johannát sehol sem láttam, a fejem nagyon sajgott. Le voltam kötözve.
Miért kötözött le? Mikor ártottam én neki? És miért ütött le? Ismertük egymást, sokszor vacsoráztam nálunk, hiszen én vigyáztam Péterre.
Miért mondta rám, hogy zsidó kurva? Miért állt be a hadseregbe?
Még rengeteg kérdés volt a fejemben, de válaszokat nem kaptam rájuk.
Letette a telefont, rám nézett, köpött egyet, majd kiment az ajtón.
Elájultam, megint.
Arra ébredtem, hogy Johanna nyit be az ajtón. A szívem hangosan kalapált.
Megverte valaki. Biztos Ottó. Hatalmas zúzódások voltak az arcán, és sírt.
Próbáltam mondani, hogy szeretem, de nem jött ki hang a torkomon. Én is sírtam.
Anna lehajolt, megcsókolt. „Ne haragudj rám Édes Anikám, az én hibám. Elmondtam Ottónak szerelmünket, kértem keressünk meg Téged, de hallani sem akart róla. Utána lépett be a nácik közé, és megfenyegetett, ha valaha is újra találkoznék Veled, megöli Pétert.”
Nem tudtam mit mondani, csak sírtam. Ölébe tette fejem, és simogatott, a még mindig puha kezével. Csendben ültünk, és sirattuk egymást, azt, hogy meghaltunk. Mert így volt, akkor haltunk meg mind a ketten igazán.
Kulcszörgés hallottunk, Johanna újból megcsókolt, és elszaladt. „Szeretlek Anikám”, mondta még mielőtt kifutott volna az ajtón, vagy válaszolhattam volna, hogy én is viszont szeretem.

Akkor láttam utoljára.

Ottó feladott. 6 hónapja vagyok a táborban. De végre sikerült találnom valakit, aki segít enyhíteni mérhetetlen fájdalmamon.

Nem az fáj, hogy a cipőbe berohadt a lábam.
Nem az fáj, hogy a tetvek eszik a bőrömet.
Nem az fáj, hogy nem kapok enni, vagy inni.
Nem az fáj, hogy napjában legalább tízszer megvernek a katonák.
nem az fáj, hogy letörnek ujjaim a hidegtől.

Az fáj Johannám, hogy Téged bántanak miattam.

Ég Veled!

Örökké szeret: A Te Anikád

1943. szeptember 8.

http://hvg.hu/vilag/20130613_Igy_eltek_a_deportalt_melegek_a_fasiszta