Előre megjegyzem, hogy nem lesz a bejegyzésemben női iszapbirkózás, sem vizespóló verseny, sem semmiféle szexuális töltet. Tehát, ha a továbbiakban nem érdekel, akkor katt rá az X-re. 1 meleg srác van a történetemben, de jelentéktelen a szexuális irányultsága. Ez az írás a mai egészségügyre fog specializálódni, és azon belül is a vidéki kórházakra. Hogy mennyire pocsék, dilettáns, impotens “szakemberek” dolgoznak beteg emberekkel. Érezhető lesz a dühöm, haragom, csalódottságom, és mérhetetlen fáradtságom. Több okból szeretném Veletek megosztani a történetem.
1. Tudom, hogy sokan szerettek, vagy legalábbis az írásaimat, és aggódtok értem.
2. Ráérek
3. Nem bírom megállni szó nélkül.
Vágjunk bele. Azt tudjátok, hogy Törpékkel foglalkozom, ezáltal a derekam sokszor tropa, de szerencsére M. jó masszőr. De ez nem mindig elegendő. Sajnos. 23-án szerdán este már fájt minden eresztékem, de leginkább a derekam. Másnap reggelre csak fokozódott, de nem hagyhatom cserben “gyermekeim”, így beballagtam a munkahelyemre. Kár volt. Egyre rosszabb lett. 10körül már kb. 76,5°-ban közlekedtem. Benyakaltam egy flectort, hátha csökken a fájdalom. Tévedtem. Fél2kor már mind a két lábam veszettül zsibbadt, es le akart szakadni a hátam is. Hazavitettem magam, valahogy bekecmeregtem az autóba, és uzsgyi. Otthon volt M., és elkezdett masszírozni. Isten látja lelkem, hogy profi szakember, de most hanyagolnunk kellett volna a nyomkodást, mert 10 perc múlva már olyan fájdalmaim voltak, hogy a mentőket kellett hívni. Rendszeres olvasóim tisztában vannak vele, hogy pánikbeteg vagyok. Rég tünetmentes, de jobb a békesség, és szedek még ezt-azt. Amikor megláttam a villogó autót, azonnal tüneteim lettek. M. lenyomott a torkomon egy nyugtatót. 3 férfi lépett be az ajtón, úgy néztek ki, mint az űrhajósok. M. próbálta megfékezni P., az ebet, hogy ne falja fel a mentősöket. Vizsgálgattak, majd kivittek a mentőbe, Párom összeszedte az irataimat, és jött velem. Lefektettek, majd belevágtak a bal kezembe egy branült, és algot injekcióztak belém. És kb. a mentő ennyi. Azonkívül, hogy csak úgy repkedtek a “bazmegek”. Nem jövök zavarba, ha valaki trágár, de akkor, amikor épp “haldoklom”, nem kultiválom. Mellesleg minden erőmmel azon voltam, hogy le ne essek az ágyról 1-1 kanyarnál. Megérkeztünk a sürgősségire, ott tologattak egy darabig, míg meg nem találták a helyem. Szegény Falatom, M. tiszta pánikban volt, de igyekezett nem mutatni. Vérvétel, vizelet, reflex stb. Utána betoltak az elkülönítőbe. Kár volt. Kaptam infúziót. Izomlazító, és fájdalomcsillapító koktélt. 2 óra alatt le is csöpögött. Pechemre majd’ bepisiltem. Kénytelen voltam szólni valakinek, hogy ki kell mennem a mosdóba.
Nővér: Hozzak ágytálat?
Én: (utálom a kiszolgáltatottságot, tehát szó sem lehetett róla, inkább szakadjak meg) Nem, köszönöm, elég lesz egy kerekesszék.
Hozta, és elgurultunk a WC-ig. Otthagyott. Bosszúból, hogy nem pisiltem ágytálba? Valahogy sikerült pisilnem, de rohadtul fájt mindenem. Kiszóltam, hogy kész vagyok, mert reméltem, hogy visszajön értem. Nem jött. 2 választásom volt. A) beleülök a székbe, és elgurítom magam az ágyamig. B) rátámaszkodom a székre, és visszatolom magunkat a helyünkre. Utóbbit választottam. Gyönyörű látvány lehettem, ahogy tolom a kerekesszéket, és érdekes grimaszokat vágok. De ne hidd, hogy bárki a megmentésemre sietett. Azért az ágyra már felsegítettek. Kösziköszi! Írnék pár mondatot az elkülönítőben töltött óráimról. – A kerekes székes is ott történt-
Kérem szépen, a falon lógott egy woodoo baba. Bezony, bezony. Mellette tűpárnában sok-sok tű sorakozott. De pár már a babában is volt. “Namármost”, ha visszatérő VIP beteg jött, akkor puff, kapott sgy szúrást, a hasába pl. Azt hittem, hogy rosszul látok, vagy a gyógyszerek miatt hallucinálok. Ezek halálos komolysággal döfködték a babát. El tudom képzelni, hogy én még azért fekszem mindig bent, mert teleszúrták a derekam tűvel. Mindenkin nevettek, gúnyolódtak, és grimaszokat vágtak. Roppant ellenszenvesek voltak, és elszomorítóak.
Hiába, vannak szakmák, amikre születni kell. Ez is közéjük tartozik. Elhivatottság nélkül ezt nem lehet, és nem is szabadna csinálni! Nemcsak a nővérekről beszélek, hanem az orvosokról is. Az a baj, hogy, ha a doki 2-re államvizsgázik, akkor is a neve elé kerül az a 2 db. betű. Én megértem, hogy sokat dolgoznak, és a fizetésük nem egyenesen arányos a ledolgozott óraszámmal, de amíg nem jár le a munkaideje, igenis viselkedjen tisztességesen, és tartsa magát ahhoz, hogy Ők vannak a betegekért. Én tudom magamról, hogy ezt a szakmát nem bírnám csinálni, tehát nem is csinálom. Én arra születtem, hogy Manókkal foglalkozzam, és sosem ködlött fel bennem, hogy “megvuduzzam” valamelyiket, annak ellenére, hogy néha ki tudnak hozni a sodromból. Ez a dolguk, kis gengszterek.
Visszatérve a témához, 2 óra várakozás után megérkezett az ideggyógyász. Kb. 30 perc nyúzás után, közölte, hogy befektetnek az idegosztályra. (Na, nem a pszichiátriára, heh) Előkészítettek, és végre M-et is láthattam. Majdnem olyan nyúzott volt, mint én. Szerelmem hazament cuccokért, addig engem átvittek az osztályra. Kiléptem a liftből, és itt jön a képbe a meleg ápolófiúcska. Rögtön szimpatizáltam Vele. Nyilván nem ezért, hanem látszott rajta, hogy Ő erre született, és szeretne segíteni. Bekísért a szobámba, ahol 6 ágy volt, abból 4 foglalt, halódó nénikkel… Leültem az ágyamra, és szégyen, nem szégyen elkezdtem zokogni. Beletemettem arcomat a nem éppen coccolino illatú párnámba, és pityeregtem. Majd jött az ápoló, (továbbiakban J.) és próbált vigasztalni. Sosem voltam kórházban, és kétségbeestem. J. kérdéseket tett fel blaaablaaablaaaa. Megjött M. szarrá ázva, hulla éhesen, és fáradtan. Picit maradt még, segített felvenni a pizsamám, stb., aztán hazaküldtem, hogy aludjon kicsit. Este 10 óra volt. Lefeküdtem, és kaptam Ischiás infúziót. Kezdtem picit megnyugodni, és azon kezdtem morfondírozni, hogy hol fogok cigizni. (Amíg cigizni tudok, nagy baj nem lehet…) Bejött J., hogy mi újság. Megkérdeztem Tőle, hogy hol lehet dohányozni. Mondta, hogy a betegek az épület mellett balra szoktak “elbújni”, de engem elvisz most máshova. Remek. Leállította a koktélomat, és osontam utána. Tiszta krimi. Mutat egy ajtóra a jobb oldalon, amire ki van írva, hogy intenzív osztály. “Ide?” Formálom a számmal. Bólogat. És, valóban az intenzíven keresztül mentünk ki a teraszra, ahol már gyülekeztek az ápolók, és a nővérek! Micsoda banda! Lehelyeztem magam a padra, és végre elszívtam egy cigit. Után vissza az ágyba, és folyt.köv. az infúzió. Hamar el is aludtam, arra ébredtem, hogy veszik ki az infúziót, de aludtam tovább. Sajnos nem tartott sokáig, mert a mellettem lévő néni nem igen volt jó állapotban. Össze-vissza beszélt, hadonászott, de nem tudott felkelni. Sajnáltam, de közben meg ijesztő is volt. Jöttek lenyugtatni, csak úgy tömték bele a dormikumot, de csak nem dőlt ki. Kapott még egy adagot, az már kiütötte….. Ekkor volt hajnali 1 óra. Sikerült elaludnom, de 4kor már ébresztő volt. 7kor jött a dokinő megvizsgálni, akiről J. azt mondta, hogy jó szakember. Ámen. Megvizsgált, reflex, tartás, stb. Vérvétel, vizelet. Ott volt a lázlapomon, hogy pánikbeteg vagyok. Ezzel le is tudta a doktornő, hogy hülye vagyok, és amiatt zsibbadok. Tehát a következőt diagnosztizálta: Emeljük meg az antidepresszáns adagot, plusz a nyugtatót is. Spékeljük meg egy kis izomlazítóval, meg fájdalomcsillapítóval, és kész. (Valóban jó szakember…) Ha tudtam volna járni, biztos megölöm. De csak annyira volt erőm, hogy a miértjét megkérdezzem. “Úgy gondoljuk, hogy a pánikbetegsége miatt zsibbadnak a végtagjai, és nem szeretnénk félrediagnosztizálni.”
Ahha! Ez volt péntek reggel.
Csütörtök-péntek-szombat-vasárnap-hétfő-kedd-szerda.
Ezek a napok úgy teltek, hogy állandó jelleggel le voltam szedálva, célirányos kezelés nem történt. Közben sokat hívtak, hogy azonnal hagyjam itt ezt a mészárszéket, és menjek Pestre, ahol intéznek nekem helyet a gerincklinikán. Nem vágytam Pestig kocsikázni, inkább elővettem a “mostazonnalkezdjetekvelemvalamit” stílusomat. Be is jött. Előtte még egy picit pityeregtem, mert úgy zsibbadtak a lábaim, hogy már fájtak. Tonnás súlyokat éreztem. Bejött a főnővér, rögtön kérdezte, hogy mi fáj. Elmondtam, és kiment. Beviharzott J., és mondta, hogy egyik nap sem írta be a doktornő a lázlapomra a zsibbadási panaszaim.
EZ MI?!?!?!
Visszajött a főnővér a dokinővel, akitől kérdezte, hogy tud-e róla, hogy mennyire zsibbad a lábam.
Reakció: “Tudom, persze, azért kapja a nyugtatókat.”
Azt hittem felrobbanok.
Én: Doktornő, csütörtök óta töm gyógyszerekkel, és semmi változás!
Hopp, és kopp.
“Rendben Dóra, szerdán 11órara kapott időpontot MR vizsgálatra.”
Hurrá, pezsgőbontás, éljen-éljen!
Ez ugye hétfőn volt. De még más is történt. Nemcsak én aláztam meg, hanem nagyviziten a főorvos is, a rezidensek előtt.
Főorv.: Doktornő, hogy gondolta azt, hogy az itt fekvő 27 éves fiatal lánynak napok óta zsibbad a lába, és meg nem küldte MR-re. A dokinő köpni-nyelni nem tudott, belőlem meg majdnem kitört a hahota, de csak egy szolid mosolyt eresztettem meg, ami hamarosan arcomra is fagyott a következő diszkurzus után.
“Csináljunk egy CFF vizsgálatot, meg zárjuk ki a ;$&¥×¥#&$&$-t, reméljük, hogy nem ;’&@*@(@&”&#¥#!”
Itt megfagyott bennem a vér, mert egy szót sem értettem. Majd kimentek, és láttam, hogy J. is ki akar slisszolni. Szóltam Neki, ő meg megadóan leült az ágyamra.
É.: Mit jelent a ^@&#*$*$¥÷*#;?
J.: Nem mondom meg!
É.: De megmondod, vagy kirúgatlak.
J.: De ígérd meg, hogy nem nézel utána!
É.: Nem ígérem, mondd már!
J.: Szklerózis multiplex
Jóóóó, itt már nem volt akkor a szám, és kb. húszadszorra sírtam el magam, amióta élvezem a kórház vendégszeretetét. J. rögtön elkezdett nyugtatni, hogy biztos nem az, és blabla. Ahogy kilépett a korteremből, elkezdtem bepötyögni, hogy mik a tünetek, esélyek, etc. Mondtam már, hogy hipochonder vagyok? Nem? Most mondom. Persze, minden tünet passzolt, minden tünetem megegyezett a szklerózis multiplex-ben szenvedő betegekével.
Nos, nos, nos! Üldögéltem egy darabig az ágyamon,- még a derékfájásom is elmúlt-aztán elkezdtem telefonálgatni, hogy minél többet tudjak meg erről a betegségről. 2óra beszélgetés 20 különböző emberrel, és megnyugodtam. Azt nem értem, hogy miért kell ijesztgetni? Húzzanak ki a folyosóra, vagy mit érdekel, hogy hova, de ne előttem beszéljék ezt meg. Hétfő vége…
Kedden egész nap egy macska ült a mellkasomon, megakadályozva, hogy rendesen, tisztességgel oxigénhez juthassak. Rettenetesen feszült voltam. Elvittek CFF, szemfenék vizsgálatra, ahol minden rendben volt. Kár, hogy utána órákon keresztül nem láttam, így még az olvasás örömét is elvették tőlem. Miután visszahoztak, sorra jöttek a látogatóim, de nem voltam jó partner. Sötétedéskor végképp feladtam, és produkáltam egy kisebb rohamot. Kaptam infúzióba nyugtatót, és úgy aludtam, mint egy csecsemő. Szerda reggel 9re jött értünk sofőr. Nem képzelitek, hogy betegszállítóval zötyögök a B. pontig. Anyuval mentem, persze, végig itt van mellettem. Féltem az MR vizsgálattól. Mondtam, hogy klausztrofóbiám van? Most mondom. Hah. De ügyes voltam, és 20 perc volt az egész. Utána még 30 percet vártunk a CD-re, aztán spuri vissza a kórházba. Izgatottan kereste Anyu a dokinőt, hogy átadja Neki a leletet, de HAZAMENT! Persze, ráérek..
Most csütörtök 5óra van, és végre okosabbak lettünk. Laza 1 hét kellett ennek az idióta bandának…
Porckorong kitüremkedésem van, amit egyelőre nem kell műteni, de óvatosan a sérv miatt. Tehát? Mik a továbbiak? Még pár napig kapom az Ischiás infúziót, és vasárnap hazamehetek. Gyógytorna, és úszás. Kérdezem, hogy a lábzsibbadásom is ennek köszönhető?
Nem…az pszichés! Ugyanis az MR képeken nem nyom ideget semmi. Magyarán, én vagyok dilis. Na nem baj, lényeg, hogy hazamehetek nemsokára, és a többit majd meglátjuk.
M-nek már mondtam, hogy keressen nekem valami jó kis úszódresszt, mert bikiniben csak nem megyek hát úszni.
Ha-ha-ha! Van ám még csattanó! M. hétfőn feküdt be a kórházba, a nőgyógyászatra, mert a petefészkében dermoid ciszta volt. Juhúúú…
Anyám cikázott köztünk tendesen. Két kripli…
De M. már otthon van, és minden rendben.
Engedelmetekkel írnék még drága szobatársaimról pár sort.
Első néni: 73 éves, elpottyant, mert kapott egy stroke-ot. Mónikának hív, és kiabál velem, hogy kapcsoljam ki a TV-t. Jelzem, nincs TV a szobában. Minden éjjel szabaduló művészt játszik, mert ki akar bújni az ágy rácsai között. Csengetek a nővéreknek, és elrendezik.
Második néni: Cukorbeteg, és szintén stroke. Amikor hozták be, legurult a hordágyról, és a lifthez nyomták az arcát….kék-lila színekben pompázik a feje szegénynek…
Harmadik néni: Imádja a pálinkát, és be nem áll a szája, és fél az ördögtől. Emellett nagyon vulgáris.
Negyedik néni: Cuki, jókat beszélgetünk, de a határt sajnos nem ismeri.
Ötödik néni: már nincs itt, elvitték az elfekvőbe….nagyon sajnálom, mert roppant intelligens néni, és még nem kéne, hogy vége legyen.
P.s.: Pappal is találkoztam.
Kommentek