Alszik. Mi hulla fáradtak vagyunk.
Az ember reménykedik, hogy egy borzalmas terhesség után, talán szerencséje lesz, és egy viszonylag „laza” világrahozatal vár rá.
Kettőt találhattok…
Az utóbbi kórházi élményem sem volt leányálom, de ez sem volt semmi…
Annyi különbséggel, hogy itt életem értelmével távoztam.
Kezdjük az elején.
Január elején betöltöttem a 40. hetet. A kislányunk nem akart előbújni, úgyhogy megbeszéltük a dokival, meg a szülésznővel, hogy várunk 3-4 napot. Hátha.
Felfogadtunk egy szülésznőt, aki az alternatív szülés híve, és roppant szimpatikus volt.
Szabályosan nyugtató hatással volt ránk, míg beszélgettünk. A későbbiekben még főszereplő lesz a cikkben.
Bármikor felhívhattam, és tanácsot adott, megnyugtatott.
De az utolsó 2 hétben már minden bajom volt. Rosszul voltam, fájt mindenem, fel voltam püffedve, nem kaptam levegőt, és a hasam még mindig magasan volt. (Ami annyit tesz, hogy még nem szülünk.)
A szülésznőnek a betöltött 40. héten majdhogynem könyörögtem, hogy csináljunk valamit, mert nem bírom.
Igyak bábakoktélt. (20 ml ricinusolaj, 20 ml pálinka/20 ml vodka, 2dl sárgabarack, vagy őszibarack)
Mondtam, a szülésznőnek, hívjuk X-nek, hogy nincs az az isten, hogy én ezt megigyam.
Tudom, hogy semmi baja nem lenne a babának, de nem kockáztatok.
Inkább sokat sétáltam, lépcsőztem. Igaz, hogy majd betojtam, mert úgy fájt mindenem.
Eláruljam mennyit szedtem fel? Elájultok…25 kilót.
Elképzelhetitek, hogy mennyire szívesen néztem tükörbe…
(De ma már, majd 20 kilóval kevesebb vagyok.)
Na, csak nem akart megszületni. M-mel minden nap jártunk CTG-re./ A magzati szívfrekvenciát és a méhtevékenységet is nézik, ezért két érzékelő fejet helyeznek a várandós mama hasára, a mért értékeket egy papírszalagon rögzíti a berendezés. Amikor CTG-vizsgálatra megyünk az utolsó hónapban, gyakran csak egy fejet tesznek fel, mely a baba szívhangját figyeli. Ez a doppler-fej ultrahangot bocsájt ki, és a visszaverődő hangból érzékeli a magzati szívritmust.
Az NST-vizsgálat – vagyis nonstressz teszt – során arra kérik a kismamát, jelezze egy gomb megnyomásával, mikor érzi a magzatmozgást a CTG-vizsgálat alatt. A két adatot összevetve újabb értékelhető eredményt kap az orvos.
CTG- vizsgálaton akkor lehet jól értékelhető eredményt kapni, ha a vizsgálatot a baba éber-aktív állapotában végzik. Ezért ha a CTG közben a baba alszik, sokszor a mama dolga valamiképp felébreszteni, pl. a vizsgálat előtt csoki vagy kóla – ilyenkor jól jön a koffein – fogyasztásával, a has mozgatásával./
Volt, hogy 20 perc volt az egész, de volt, hogy másfél-két óra.
40. hét, 4. nap : CTG után, ultrahang. A KISlányom ekkor 3980 gr-ot nyomott.
Ekkor mondtam X-nek, hogy elég a várakozásból…
Elképzelésem sincs, hogyan fogom megszülni.
Végre belement, hogy másnap indítsuk be a szülést. (Ha nem bírjátok a valóságot, és a szüléssel járó dolgokat, ne olvassátok tovább. Nem fogok kertelni.)
Három választási lehetőségem volt:
1. Van egy új –régi- módszer, ami abban merül ki, hogy felhelyeznek a méhszájamba egy ballont, amit a felhelyezés után sóoldattal feltöltenek. Ezt addig hagyják bent, amíg 2 ujjnyira nem tágul ki a méhszájam.
2. Tolják beléd az oxitocint, ami fájásokat okoz és tágulást.
3. A méhszájadba gyógyszert tesznek fel, ami rettenetes fájdalmakat okoz.
Majd ezek után burokrepesztés, és szülés. Jobb esetben.
Én az elsőt választottam, az tűnt a legbarátiabbnak.
Amikor ezt a doki feltette kb. zárt volt a méhszájam…
Ha nem lett volna elég, hogy kurvára fájt ez a művelet, még kb. 5-en jelen voltak, hogy nézzék, és tanulják. Szülésznők.
Ugyanis ezt a módszert 1930-ban alkalmazták először, de manapság nagyon ritka, sőt.
Ebben a kórházban én voltam a harmadik, akinek csinálták.
Ezáltal, mindenki baromi kíváncsi volt.
Totál kiszolgáltatva, fájdalommal küzdve látni azt, hogy mindenki halálos nyugodtsággal figyeli, ahogy egy katétert tolnak belém, majd felpumpálják…hát mit ne mondjak…nagyon megalázó.
Kb. 20 perces volt a művelet. Oké, de meddig marad bennem?!
„Amíg ki nem esik magától”
„Hoogy?!”
Ha megfelelő ujjnyira kitágult a méhszáj, akkor ki kell; hogy pottyanjon. Morbid.
Ez volt hétfő reggel 8 körül. A kis aktus után lehelyeztek a szülészeti patológiára.
Várunk. Hatalmas hassal, ballonnal a micsodámban a komfortérzetem a béka segge alatt volt.
Elérkezett a másnap reggel. Semmi nem történt az égvilágon.
Felmentünk a szülőszobába, ahol Anya meg M. már ott volt.
Én naiv, gondoltam, hogy ennyi volt, leszívják és kiveszik.
Természetesen nem úsztam meg ennyivel. Nem fogjátok elhinni, hogy mit csinált X.
A katéter végére fáslival rákötött egy fel literes infúziós palackot. „Húzatjuk”. Ezt mondta.
Nem akartam hinni a szememnek, Azzal a célzattal tette, hogy így hátha kijön „magától” a ballon. Éljen a XXI. század!
Isten lássa lelkem, hogy nem akarom bántani X-et, mert csak jót akart, de ettől függetlenül durva volt.
Oké, elvegetáltam így 30 percet, aztán feladtuk. Hívta a dokit, aki kiszedte.
Ez volt kedden reggel 9-kor.
Jöhet a 2, lépés, az oxitocin.
Ezt nagyon el akartan kerülni, mert féltem tőle.
Felesleges volt félni, ugyanis ez sem ért semmit. Halottnak a csók.
Reggel 9-től délután 4-ig csöpögött belém a cucc.
A CTG gép majd’ kiakadt olyan szülési fájdalmakat mutatott, én meg malmoztam, és kínunkban röhögtünk Anyuékkal, hogy ez nem lehet igaz.
Jött a doki, hogy megvizsgáljon. Ugyanaz, aki a ballont feltette. (Nem volt fogadott dokink, csak szülésznőnk. Nem véletlen..)
Nem kérek elnézést, ha azt mondom róla, hogy egy állat volt. Persze, hogy férfi.
Megvizsgálta, hogy mi újság a méhszájammal. Lehet-e burok repeszteni, vagy sem.
Felülről nyomta lefele a hasam, és alulról izomból belém tolta a karját. Könyékig.
Nem viccelek. Azt hittem, hogy menten elájulok. Kiabáltam, sírtam, és mondtam, hogy nem bírom.
Majd közölte velem, hogy így nem tud megvizsgálni, úgyhogy újból izomból nekem feküdt.
Zokogtam. Befejezte és közölte, hogy ujjkúpnyira van nyitva a méhszájam, és az nulla.
Percekig nem fogtam fel mi történik, csak sírtam a fájdalomtól…
Anyu nagyon pipa volt. Jogosan.
Mennyire tipikus! Szarnak rá ezek a férfiak, hogy a nőnek mennyire fáj. (Akinek nem inge…)
Még a ballon előtt kérdeztem a dokit, hogy fájni fog –e. Nyugodtan közölte, hogy neki nem fog. Anyád…
X-nek volt egy társa B. B. is megvizsgált pár órával később, és mit ad Isten, alig éreztem meg.
Parafinos olajat használt, ezáltal szinte fel sem tűnt, hogy bennem matat.
A humorom megmaradt, közöltem vele, hogy még jól is esik. Hahh
Délután 4 körül, bejött egy másik orvos, aki szintén megvizsgált, de közel sem fájt annyira, mint a másiknál.
Azt mondta a 2 szülésznőnek, hogy ezt nem támogatja tovább.
Semmit nem tágultam, így nem fog megszületni ez a gyerek.
Vagy gyógyszert tesznek fel nekem, vagy császároznak.
Ekkor már majd’ 38 órája ment ez a herce-hurca.
Mondtam X-nek, hogy elég a bohóckodásból, szedjék ki belőlem ezt a gyereket.
Ez a gyógyszeres varázslat még minimum 5-6 óra lett volna, aztán a szülés. Már, ha sikerül…mert ez sem volt biztos.
Semmi erőm nem volt már, és a türelmem már rég a világ másik felén táncolt.
Próbált rábeszélni, hogy próbáljuk meg, mert fontos lenne, hogy szép befejezése legyen ennek a történetnek. Anyuék is próbálkoztak, de elhatároztam. Császározzanak meg, azonnal!
Hajthatatlan voltam, elég volt, nem bírtam tovább.
Igen ám, de délután 2-kor ettem egy satnya szendvicset, mert már az ájulás szélén voltam.
Emiatt várnunk kellett 6 órát.
Szomorúan vettük észre, hogy X. teljesen máshogy áll hozzám. Nem mosolyog, nem csacsog. Kötelességből végzi a munkáját. Ez nekem rosszul esett. Együtt mentünk keresztül mindenen, tudta jól, hogy mennyire kivagyok. Igaz, én is tudtam, hogy Ő mennyire császárellenes.
De van, amikor muszáj…arról nem is beszélve, hogy nem kicsi a baba a pocakomban.
Előkészített a műtétre, és ekkor kezdődött a totál izgalom.
Olvasóim tudják, hogy pánikbeteg vagyok 10 éve, de abszolút tudom már kezelni.
Noha, gyógyszert szedek, de rég nem annyit, amennyit az elején.
A terhességem előtt konzultáltam az orvosommal, hogy mit szedhetek, és mit nem.
Váltottunk antidepresszánst, és a nyugtatót teljesen elhagytam.
(És most: Az vessen pálcát felettem, aki tökéletes.)
A lényeg, hogy olyan erőteljes pánikot mutattam a műtét előtt, hogy nagyon megijedtem.
Nem magától a császártól féltem, hanem az érzéstől, hogy lezsibbasztanak.
A pánikrohamom általában úgy jön elő, hogy nem érzem a kezem és a lábam.
Holott tudom, hogy nincs semmi baj.
Nem fogok elmélyedni a magyarázkodásban, mert tök felesleges.
Aki nem ismeri ezt a betegséget, vagy még nem találkozott vele, nem fogja megérteni. Pont.
Visszatérve a műtét előtti pillanatokra, nagyon féltem. Féltem attól, hogy elájulok és akkor mi fog történni.
Bejött az aneszteziológus és mindent elmagyarázott. Kérdeztem, hogy kaphatok-e nyugtatót. Addig nem adhatott, amíg a baba a hasamban volt, de megígérte, ahogy kiszedik belőlem kapok.
Őszintén szólva nem nyugodtam meg, de több volt, mint a semmi,
Választás elé állított: vagy megnyugszom és elfogadom a spinális érzéstelenítést, vagy elaltatnak. De az se nekem, se a babának nem jó.
Természetesen az előbbit választottam.
Itt már X. is látta, hogy ez nem játék és teljes mellszélességgel mellettem állt.
(M. és Anya egyfolytában jelen voltak)
Elment az anesztes, és helyette jött a műtős fiú, kezében csinos kis sapkával.
Nem kaptam levegőt, el akartam ájulni.
De az lebegett a szemem előtt, hogy világra kell hoznom a kislányunkat, erősnek kell lennem.
Bebattyogtam a műtőbe a kis sleppemmel. Heh.
A doktornő, aki végezte a műtétet nagyon szimpatikus volt. Igaz, hogy fiatalabb volt, mint én, de ez nem jelent semmit.
Nos. Felültettek a műtőasztalra, X. jobbról fogta a kezem. Hátam mögött az anesztes dokinő beszélt, mondott mindent, amit csinált, vagy csinálni fog.
Majd’ szomjan haltam – emiatt is el akartam ájulni -, ezért hoztak egy fecskendőbe minimális sóoldatot, hogy spricceljek néha a számba.
Leírhatatlan érzés volt. Mintha napok óta nem ittam volna.
Mondanom sem kell, hogy harmadik, vagy negyedik szúrásra sikerült a teljes érzéstelenítés.
Amikor azt hallod a szülésznőtől, hogy ’HUH’, akkor kicsit beszarsz…
Vagy az asszisztenstől, hogy ’NEMJÓ’…
Körülbelül 10 perc (óráknak tűnt) alatt sikerült az érzéstelenítés, teljes zsibbadás, teljes pánik.
Az aneszteziológus és X. előtt le a kalappal. Amit értem küzdöttek a műtőben, az nem volt mindennapi. Ezer hála nekik. Ha Ők nincsenek ott, nem tudom mi történt volna.
És a várva várt kis finom test 21:21-kor kikerült a pocakomból. X. megmutatta, én meg azt hittem, hogy álmodom. Olyan gyönyörű volt és olyan nagy!
Lehet picit álmodtam is, mert ahogy kivették a lányom, tolták is belém a dormicumot.
Össze-vissza az egész művelet nem tartott tovább, mint 25 perc.
Megérte 2 napot szenvedtetni….
Gondoltam rekordot döntök a 40 órás vajúdásommal. Eh.
Amikor összestoppoltak, levittek az őrzőbe. Még nem láttam a lányom, csak 10 mp-re a kivétel után.
Kint, M-ék már megcsodálták, lefotózták.
Amikor a szobába vittek, odahozták a lányunk és mellém tette X.
Fantasztikus érzés volt, de nem voltam teljesen képben. Anya és M. mérhetetlenül boldog volt. (Elmondásuk szerint, mert én másnap arra sem emlékeztem, hogy bent voltak velem egy kis ideig az őrzőben.)
Kitessékelték őket, majd jött az ápolónő, adott sok-sok folyadékot meg fájdalomcsillapítót.
Ahogy ment ki belőlem a zsibbadás, úgy jött a fájdalom. Érdekes, mi? Ehh.
Közölte velem, hogy 6 óra múlva fel kell kelnem és elmegyünk zuhanyozni.
Elképzelhetetlennek tartottam az idő leteltével, hogy én fel tudok kelni az ágyból. Ez volt hajnali 4-kor.
Életemben nem fájt még ennyire semmim. Borzalmas volt.
Elindultunk zuhanyozni…Már rég nem érdekelt, hogy mennyire megalázó és kiszolgáltatott ez a helyzet.
Naponta több nővel eljátssza ezt, nem én vagyok az első.
Miután végeztünk, levittek a VIP szobába. Nem ám 200 nővel leszek 1 szobában. Meg is bolondultam volna.
2 ágyast kértem, és egy tök helyes szobatársam volt.
Nem aludtam semmit.
6-kor, mint egy krumpliszsákot behozza a csecsemős nővér a gyermekem.
Átnyújtja, mintha mi sem lenne természetesebb.
Mozdulni nem tudtam, nemhogy elvenni. Aztán persze elvettem.
„Most mit csináljak?!?!” Teljes zavar.
„Tegye mellre anyuka, és szoptassa!”
Ekkor elmagyaráztam neki pár mondatban, hogy nem szoptathatok a pánikbetegségem miatt.
A terhesség alatt lehetett szedni ezt a bogyót, de szoptatás mellett nem.
„Jaa, ezt miért nem mondta?”
„Mondtam én mindenkinek…”
Na, egy szó, mint száz, időben kiderült, hogy tápszeres baba lesz.
Kaptam apasztót, hogy véletlen se induljon meg a tejem.
Szinte egész nap velem volt a kis Falatom, kivéve este.
Mivel nem tömegszálláson voltam, így M-ék is bejöhettek és együtt lehettünk.
A kórházban egy hangja sem volt, meg is kérdeztem a csecsemősöket, hogy szokott-e sírni ez a gyerek. Szokott.
Isten tartsa meg jó szokását gondoltam. Mármint a nem sírásra értem.
Nem tartotta meg.
Ééés, végre 5 nap után kiengedtek minket és jöhettünk haza.
Az itthon létről egy következő bejegyzésben írok….
Elöljáróban annyit, hogy mindenki jól van és ez a kislány maga a gyönyör és a boldogság!
Csork.
P.s.: Sosem tartott még ilyen sokáig egy cikk megírása. Közben etettem, altattam, mosogattam, porszívóztam, és felmostam.
Koszonjuk nagyon!
Gratulálok, hős vagy, sok boldogságot kívánok és vigyázzatok magatokra meg egymásra! <3