Végre férfi vagyok! | Leszbikus vagyok

Igen, Noé végre hivatalosan is férfi.

Férfi, aki virágot vesz a barátnőjének (én is szoktam, nőként), ajtót nyit és udvarol.

Olvassátok!

Mióta szólíthatunk hivatalosan is Noénak, Noémi helyett?

Hivatalosan 2018. február 7-én kaptam meg a Noé nevet. Ekkor állították ki az új születési anyakönyvi kivonatomat, amin már az szerepelt, hogy férfi vagyok és Noé. Természetesen a barátaim és a munkatársaim már sokkal régebb óta, körülbelül 2 éve Noénak szólítanak. Már el sem tudom képzelni, hogy valaki azt mondja nekem, hogy Noémi.

Mikor tudatosult benned, hogy fiúként lehetsz igazán önmagad?

Ez egy nehéz kérdés, mert ez senkinél nem úgy zajlik, hogy egyik reggel felébred, majd azt mondja, hogy mától szeretne ellenkező neműként élni. Ez egy nagyon hosszú folyamat, ami nekem például már a gyerekkoromban elkezdődött.

Mindig is én voltam a fiús kislány, aki focizott, csúzlit gyártott az apukájával, horgászni járt, ésakinek csak fiú barátai voltak.

Érdekes visszagondolni, hogy már egészen kicsi koromban sem tekintettem magamra lányként. Viszont, ami fontos, hogy fiúként sem. Megvoltak a dolgok, amiket szerettem csinálni, ezeket csináltam. Az egy másodlagos dolog volt, hogy ezek éppenséggel a klasszikus fiús dolgok voltak.

Többek között ezért is kaptam meg a szüleim egyik szomszédjától az öcsi becenevet.. Az osztályban is mindig én voltam „fiús lány”.

Amikor 14 éves lettem ez elkezdett zavarni. Ha egészen pontos akarok lenni, akkor az, hogy kilógtam a sorból.

Én nem akartam kilógni, nem akartam bármilyen támadási felületet hagyni a korombéli kamaszoknak, hogy csúfoljanak.

Én is egy átlagos és egyszerű középiskolás akartam lenni, mint bárki más. Úgyhogy megnövesztettem a hajam, elkezdtem lányokkal barátkozni és pasizni.

3 évig bírtam. Egy nap rájöttem, hogy ez egy szerep, amit felvettem, és amiben egyáltalán nem érzem jól magam. Ekkor tudatosult bennem az is, hogy a lányokhoz vonzódom.

Emlékszem mennyire élveztem az első lánnyal való párkapcsolatomban, hogy leosztottuk a szerepeket és én lehettem a férfi. Állati jó érzés volt.

Azt fontos megemlítenem, hogy mindig heteroszexuális barátnőim voltak, akik azért is szerettek belém, mert férfias voltam. Én meg imádtam férfi lenni. Virágot venni, meglepetés randitszervezni, ajtót nyitni. Mindent, amitől férfinak érezhettem magam. Mert ebben voltam önmagam és boldog.

Sokáig kerestem az identitásomat, „ki is vagyok én igazán”.

Aztán 2015-ben elmentem egy LMBTQ előadásra, ahol hallottam beszélni egy transz lányt a transzneműségéről.

Pusztán mint érdeklődő ültem be az előadásra, de úgy jöttem ki onnan, hogy rájöttem, én is transz vagyok. Minden egyes helyzet, amit mondott, amit elmesélt, ismerős volt.
Talán ez volt a legfélelmetesebb és legboldogabb pillanat az egész tranzíciómsorán. Örültem, mert végre rájöttem, hogy ki vagyok, de féltem is egyben, mert tudtam, hogy ezzel még rengeteg dolgom lesz az életben.

Ismerlek még a „Noémi korszakodból”, akkor sem voltál tipikus cicababa. Tudom, hogy ez nem volt elég. Pontosan mi nem? (az olvasók kedvéért)

Talán ez most hülyén hangzik, de hiányzott a címke.

Nem tudtam, hogy én ki vagyok. Csak azt tudtam, hogy ki nem. Gyűlöltem mindig, amikor azt mondták rám, hogy leszbikus vagyok.
Én nem akartam sosem leszbikus lenni, mert én nem egy nő voltam, aki a nőkhöz vonzódott. De nem tudtam megfogalmazni, hogy akkor pontosan mi vagyok, mert nagyon sokáig nem ismertem a transzneműség fogalmát. Nem tudtam, hogy ezt mások is átélik és érzik. Hogy ettől mások is szenvednek.

Hiányzott a kategória, amibe beleillettem. Az emberek szeretik a címkéket és szükségük is van rájuk, még ha sokszor kardoskodunk is ellene.

A címkék szerintem biztonságot adnak. És egy identitás nehezen tud kifejlődni egészségesen, ha nincs meg a biztonság.

Nem szerettem lány lenni. Mindig is férfi akartam lenni. Amíg el nem kezdtem a hormonterápiát körülbelül 10-ből 7-en néztek férfinak. De attól a 3-tól mindig féltem, mint a tűztől. Egy olyan dolgot aggattak rám, ami én nem akartam lenni. Kisasszony. Hölgyem. Ezek nekem teljesen énidegenek voltak.

Azt kérdezed mi hiányzott. Az, hogy az emberek annak lássanak, és annak kezeljenek, akinek én minden pillanatban éreztem magam: férfinak.

Barátnőd mit szólt a döntéshez? Ha jól tudom, a támaszod volt mindvégig.

Barátnőm egy heteroszexuális beállítottságú lány, akinek elég nehéz volt az elején megküzdenie azzal, hogy biológiailag lánynak születtem. Amikor megismerkedtünk még javában Noémi voltam. Vele voltam azon a bizonyos LMBTQ előadáson is. Utána napokat, heteket, hónapokat beszélgettünk erről,míg végül megszületett a végleges döntés, hogy férfiként akarom leélni a hátralévő életem. Abban az időszakban is, amíg vívódtam mindvégig mellettem volt, úgy támogatott, ahogyan senki más. És tudod mi volt a legjobb? Hogy mindig iszonyatosan figyelt rá, hogy ne alkosson véleményt és ne tereljen egyik irányba se. Egyszer megkérdeztem tőle, hogyha úgy döntök, hogy Noémi maradok akkor is velem marad-e? Azt válaszolta, hogy igen. Akkor döntöttem el, hogy Noé szeretnék lenni.

Család, barátok?

Barátokkal nagyon könnyű dolgom volt, mindenki megértő és támogató volt. A család természetesen már egy nehezebb falat volt. A szüleimnek is és a testvéremnek is egy nagyon hosszú levélben vallottam színt. Fel voltam rá készülve, hogy kitagadnak a családból, hogy soha többet nem keresnek, vagy hogy azt mondják őrült vagyok.

De arra is, hogy azt mondják: „na, fiam! Végre rájöttél!” 🙂 Valójában, ha teljesen őszinte akarok lenni, úgy voltam vele, hogy nem számít mit mondanak. Valahogy annyira erős volt bennem az elhatározás, hogy azt éreztem, hogy bármi is történik,én nem tudok tovább nőként élni.

Ha szeretnek, ezt megértik és elfogadják. Ha nem, akkor annak így kell lennie. De szerencsére nem így lett. Már másnap válaszoltak az e-mailemre és személyesen is megbeszéltük a dolgokat. Azt mondták, hogy nem tudták, hogy én ennyit szenvedtem a nőiességem miatt, mert ezt sosem mondtam nekik. De örülni fognak, hogyha megtalálom a magam útját és azon boldog leszek. Akkor is szeretni fognak és támogatni.

Kezedben fogod a hivatalos papírt, hogy Horváth Noé. Milyen érzés?

Szerintem még évek lesznek, mire ezt felfogom. Éveket vártam rá, szóval még nem teljesen épült be a tudatomba, hogy én most már tényleg Noé vagyok és férfi. Hivatalosan is.

Még mindig őszintén rá tudok csodálkozni, amikor egy idegen férfi kezet nyújt nekem. Persze ehhez nem a papír kellett, hanem a több mint 1 éve tartó hormon terápiám. De nem tudom elmondani mennyire jó érzés, hogy 10-ből 10-en már férfiként tekintenek rám. Rengeteg szorongástól és rossz érzéstől szabadultam meg. Most már úgy érzem, hogy megérkeztem. Az lettem, aki mindig is akartam lenni. Leírhatatlan érzés, ne is kérdezd. 🙂

Kezelés, műtét, felépülés. Mesélj!

2017. március 8-án, stílusosan nőnapon, elkezdtem egy hormonterápiát. Ez elég jól alakul, szépen változik a testem, a hangom, a szőrzetem. Egészen elégedett vagyok. Ezt életem végéig kell csinálnom, na de ez legyen a legnagyobb baj. 2018. március 7-én (8-ára sajnos nem volt szabad időpont) pedig megcsináltattam a mellkas műtétemet, ahol egy plasztikai sebész gyönyörű szép férfi mellkast operált nekem. Ezzel is nagyon elégedett vagyok, bár még nem gyógyultam fel teljesen, de nyáron már félmeztelenül fogok feszíteni a strandon. Legszívesebben elsírnám magam az örömtől, mikor ebbe belegondolok. Még hátra van egy műtét, a méh és petefészek eltávolítás, ezt még halasztgatom. Most szeretnék egy kicsit megállni és élvezni azt, amit eddig elértem. Egy kicsit végre igazán élvezni az életet.