Emiliből… Emil

Mostanában minden a még meg nem fogant, és a még meg nem vett ház körül forog. A mai bejegyzésemnek köze nem lesz hozzánk. Pár hete írt nekem egy TS (transzszexuális) fiú, aki a segítségemet/tanácsomat kérte. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kisujjból tudtam Neki reagálni, mert, mint említettem közöm nincs ehhez, és még sosem „tanulmányoztam” a transzneműséget. Illetve, hazudok, mert van egy régebbi írásom, amiben volt szó róla, de a mostani „kutatásom” fényében, lehet ki is törlöm. De ez már az én problémám. Szóval, kérte, hogy adjak Neki tanácsot.

Megpróbálom dióhéjban leírni D. esetét.

Amikor gimnáziumba járt, kollégiumban lakott, és a kiszemelt lány is. Nevezzük A-nak. Sosem tekintettek D-re úgy, mint egy lányra, hiszen minden megmozdulása fiús volt. Egy társaságba jártak, egy baráti társasággal mentek mindig szórakozni. Ekkor még nem tekintett TS-ként magára, inkább próbálta a szőnyeg alá söpörni az efféle gondolatait. Ennek ellenére leszbikusként sosem gondolt magára, mivel fiúként tekintett magára óvódás kora óta. A lány sem könnyítette meg a helyzetét, mert a flörtölés határait érintette a viselkedése D-vel szemben. Nem történt köztük semmi fizikai kontakt, a minimális simogatáson kívül. Vége a sulinak, mindenki szétszéledt, a szokásos eljárás. D. elkezdte a hormonkezeléseket, és el is tűnt az emberek szeme elől. Pár év múlva, mit ad Isten, egymással szemben ültek a vonaton. D. legnagyobb meglepetésére A. nem ismerte fel a hormonkezelés megtette a hatását. Majd D. rámosolygott, és a lánynak leesett a tantusz. D. bemutatkozott új nevén, ami az igazolványain szerepel. „Emiliből, Emili”. Elmesélte a lánynak, hogy miért borostás,miért mélyebb a hangja, etc. A-t nem lepte meg a dolog, és egy jót beszélgettek, azóta is online tartják a kapcsolatot. Egy éjszakai beszélgetés során előjöttek a jó öreg gimnáziumi évek, ezzel együtt a flörtölések is. „Senki nem simogatja hátam, milyen kár…” Majd találkozót beszéltek meg… „Hogyan viszonyuljak A-hoz? Ő egy heteró lány, és én is heteró férfi vagyok -hiányoságokkal-! Persze, hogy kapásból nem tudtam a választ, mert egy heteró nőnek szüksége van a hímvesszőre is, nemcsak a borostára, és az öblös hangra. Rögtön felmerült bennem, hogy majd’ minden nőben benne van a hajlam, és a kíváncsiság, hogy milyen is lehet egy másik nővel. Még, ha D. nem is tekint magára nőként, ettől függetlenül a nemi szerve még női. És ezt A. is tudja. Annyit válaszoltam, hogy óvatos legyen, nehogy lelki bántódása essék, mert lehet, hogy A. csak tényleg kíváncsi. A történetnek ezzel nincs vége… Leírom D. élettörténetét, ami megható, és bemutatja, hogy vannak még olyan szülők, barátok a világon, akik nem utasítanak el, hanem az a legfontosabb nekik, hogy a gyerekük/barátjuk boldog legyen, és, hogy nincs elveszve minden.

D. szavait, mondatait fogom idézni, mert nem szeretnék semmit sem változtatni rajta. Az Ő szájából hiteles.

22. életévemet töltöttem be idén márciusban. Óvodás korom óta éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Transzszexuálisoknál is változó, hogy kiben mikor fogalmazódik meg ez az érzés. Van, aki csak a tinédzser kora kezdetén kapcsol, de legtöbbünk már 4-5 évesen mindenféle fogalom nélkül képes a környezete tudtára adni, hogy bizony gyártási hiba történt. Anyukám mesélte, hogy 5 évesen elé álltam, és kijelentettem, én bizony fiúnak kellett volna, szülessek. Szerintem ilyen esetben a szülők 99%-a legyint, hogy biztos hallott valamit a TV-ben a gyerek, vagy csak jó a fantáziája. Egy másik korai jel, amin, szinten nevettek kedves szüleim, hogy egészen kicsiként állandóan kibasztam a babakocsit a szobámból, minden áldott éjjel. Bőven óvodás voltam, tehát ott voltam, kisgyerekkent, mégis éreztem, hogy valami nem okés,és ösztönösen taszítottam minden lányos dolgot. Előbb-útóbb viszont nekem is jött a fázis mikor megpróbáltak rám erőltetni, “márpedig Te lány vagy!” dolgot. Hál’ Istennek, egy idő után ráuntak, és ráfogták, hogy lázadó gyerek…tinédzser…majd  benő a feje lágya. 13 évesen elcsíptem valami dokumentumfilmet egy magyar transzszexuális fiúról, rögtön leesett, hogy ez totál rám illik.
Viszonylag elég korán tudomást szereztem erről az állapotról, hogy ilyen létezik, neve is van. De itt még par évig magam előtt próbáltam letagadni, hitegettem magam, hogy ugyan miért pont én lennék kb. 18 ezerből az az egy szerencsétlen, aki így született.

A nőiesség leghalványabb jele sem volt rajtam. Kis öröm, hogy legalább fiús arcom tényleg fiús volt. Sokszor volt, hogy akaratomon kívül is kezdeményeztek lányok! Meglepő volt, de bevallom, élveztem. Nekem ez volt a menekülésem a nagy gondom elől.

Leérettségiztem közben, mondanom se kell a tablófotózás, kosztümválasztás életem egyik legbosszantóbb időszaka volt. Elvégeztem utána két technikumi képzést. Itt kezdődtek a gondok, suli mellett elkezdtem dolgozni, egy ideig elvoltam, utána egyre inkább nyomasztott a gondolat, hogy mi lesz velem a NAGYBETŰSBEN. Képtelen voltam belegondolni, hogy én, akárhova is kiskosztümben elmenjek egy állásinterjúra, párkapcsolatom legyen egy férfival, na az meg, hogy gyereket szüljek kész sci-fi.   Itt már éreztem, hogy nincs mentség, nem lehet ráfogni tinédzserkori lázadásra, a”fiús” stílusom. Egy szerencsétlen majom szebben járna magas sarkúban, mint én. Tudom, szüleim is éreztek, hogy valami gáz van. Szerintem szentül meg voltak győződve, hogy elő fogok állni azzal, hogy meleg vagyok. Ha-ha, ennél hardcore-abb zsákbamacskát kaptak. 2012 októberében indultam meg a lejtőn lelkileg, nem tudom mi volt a kiváltó ok, de szó szerint egyik napról a másikra, teljesen depressziós lettem.
Azt hozzá tenném, hogy előtte sosem értettem, hogy ha valaki ” depressziós” miért tesz kárt magában, hogy képes eldobni az életet, családját azért mert épp egy rossz szakaszhoz ért. Hát most már értem, csúnya dolog ez a depresszió, és aki ilyen helyzetbe kerül, csak azt tudom mondani, hogy kérjen segítséget, nem szegyen, és magát is, ahogyan a családját is, nagyon sok fájó pillanattól kímélheti meg vele. Előtte nem éreztem volna, hogy annyira zárkózott, na de akkor tényleg bezárkóztam, Anyukám rögtön látta rajtam, biztos az anyai ösztönök, tudtam, hogy latja valami nagyon nem stimmel. Itt épp suli mellett dolgoztam. Egy napom úgy nézett ki, hogy 4-fel 5 fele keltem, lenyomtam biciklivel azt a 7km-t ami a házunk és az állomásunk között van, minden nap nulladikra jártam suliba, suli után futottam a melós buszhoz, este 10-ig meló, éjfélre haza, és reggel újra. Sajnos ez se mentett meg a túlagyalástól. Aztán 2013 januárjában eljutottam arra a pontra, hogy segítségre van szükségem. Utólag sokan mondjak, milyen bátor tett volt ezt felvállalni, és belevágni. Nem. Rohadtul nem volt az. Sajnos a depresszió, és a hormonok játéka miatt, már értem, hogy mennyire nem tudja az ember befolyásolni a gondolatait. Én, őszintén mondom, kurva gyáva vagyok ahhoz, hogy öngyilkos legyek, egyrészt az életösztönöm nem engedi, másreszt nem bírnám ezt tenni a szüleimmel. Annyi volt a szerencsém, hogy pontosan tudtam mi a bajom. Azt is tudtam, hogy ezen segíteni is lehet. Sőt, azt is tudtam, hogy annyira nem is bonyolult, és akár segítséggel, akár nélküle végig tudom csinálni. Muszáj volt döntenem, és úgy döntöttem, hogy a szüleim annyit minimum érdemelnek, hogy őszinte leszek velük.

Egy hétig rágódtam azon, hogyan kéne elmondanom, kb. 100 variációt kigondoltam. Találtam egy fórumot, ahol kb. 10-ből 9 esetnél csúnyán végződött a családi kupaktanács, szóval rohadtul nem volt motiváló. Beparáztam. NAGYON! Már fejben azt is elképzeltem mit pakolok a bőröndömbe.  Aztán csak rászántam magam. Elterveztem szépen, kinyomtattam kb. 5-6-7 oldalnyi tudományos szöveget, statisztikát, leírást. Mindenről, a betegség feltételezhető kialakulásáról, hogy hány születésből mennyi gyereknél van esély erre, hogy mik a lehetőségek, mik a “tünetek”, hormonkezelésről, műtétekről, élettani- társadalmi hatásokról, jogi támogatottságról (esetünkben, nem támogatásról kis hazánkban) Ezt fontosnak tartom. Kell a szülőnek valami kézzel fogható, hogy IGEN, ilyen létezik, nem egyedi, sőt, nagyon sokan küzdenek vele. Látniuk kell, hogy van rá gyógymód, van rá kezelés, és rengeteg TS boldogan tudja leélni az életet. Elterveztem, hogy vasárnapi családi ebéd után, leültetem szüleimet, és elmondom nekik. Hat majdnem sikerült. Sose fogom elfelejteni, anyukám lent van a konyhában, darálja a vasárnapi ebédnek valót, süt-főz- pörög ezerrel. Leültem a konyhában mellé. Rögtön levágta, hogy helyzet van, szarul vagyok. Sose voltam sírós típus, na de akkor előtört, görcsszerűen. Próbáltam elmakogni Anyukámnak, hogy mi a szitu, nem sok sikerrel. Anyám kevergeti a rizst ezerrel, és megszólal ” Most akkor fiú akarsz lenni? Nem gond, csak mondd ki, mert közben leég a kaja!” Tök lazán, mintha azt mondtam volna, hogy karót kaptam matekból. Azt hiszem ez tipikus ízig-vérig anyukás reakció volt. Es kettőnk között ezzel le is lett tudva a téma. Mintha a világ legtermészetesebb dolgát közöltem volna anyukámmal, és Ő ezzel a mondatával tudtomra is adta, hogy bármit teszek, szeretni fog, és támogat. Sose fogom elfelejteni azt a jelenetet, a maga fanyar drámás szarságával komikus is volt egyszerre, rólam mégis leemelt vagy 20 kilónyi terhet. Oké, na de mi lesz Faterral? Majd ebéd után elmondjuk. Hát úgy ettem az ebédemet, mint Jézus az utols vacsoráját. Kaja utáni rituálé, kávéval, döglés a nappaliban. A vak is látta rajtam, hogy szét vet az izgulás, nem bírtam megülni a fenekemen. Leültem apám mellé, hogy mondanom kell valamit, anya mellettem, átölelt. Aztán csak belekezdtem, itt már azért ment magamtól szépen. A legrosszabbra számítottam, tényleg. Be voltam szarva, nem szépítem. Apukám elsírta magát. Egymás vállán sírtunk, soha addigi életemben nem láttam sírni. Sírt, hogy nekem mit kellett ennyi éven át eltűrnöm, sajnált. Abban a percben én voltam a legboldogabb ember a világon. Talán nekem vannak a legkirályabb arc szüleim a világon, elfogadtak zokszó nélkül, támogattak az elejétől kezdve. Van egy 27 éves bátyám, utána Ő jött a soron, volt „hu meg ha”, de legyünk őszinték, annyira senkit se vághatott mellbe a hír. Bátyám is rögtön nyomott egy brofistet.  

Magyarországon a nemváltás nem igényel hatalmas agyi aktivitást, kell egy szak pszichológusi papír, mindenféle baromarcú tintapacás teszttel, aminek semmi, de semmi értelme nincs. Egy pszichiáteri szakvélemény és egy, az akkori nemednek megfelelő szakorvosi fizikai állapotfelmérés (nőgyógyász vazze). Anyagilag ez benne volt egy 100-asban. Nem engedtem, hogy szüleim belefizessenek, vagy kísérgessenek. Egyedül akartam végigcsinálni. Itt már suli helyett nyomtam a diákmunkát 12 órában, sokszor 6-7 napot egyhuzamban. Kellett a pénz nagyon, és gyorsan. Én azon az elven vagyok, hogy ha valamit csinálok, csináljam jól, és gyorsan. Úgy gondoltam, hogy essünk túl minden lényeges változtatáson, hogy szeptemberben, ha új iskolát kezdek, akkor már megkérdőjelezhetetlen állapotban legyek. 1,5 hónapon belül minden szakvéleményt megszereztem, sajnos vidéki lévén szinte mindenért utaznom kellett. De meglett, be is ment a papír a minisztériumba, közben pedig el is tudtam kezdeni a hormonozást. Sajnos ezután lebetegedtem, kórhába kerültem, de szerencsére összejött a pénz, így június 4-én már műtöttek is. Mellkas műtét, mákom volt, egy sorstárs fiú- nevezzük B-nek, aki mára a legjobb barátom, segített, ajánlott orvost, aki Őt is műtötte.
Ez kb. 500 ezer magyar pénz, ami a szakmájában aprópénz, tényleg. Nekem annyira nem. 🙂 De egy vágás nélkül megúsztam az egészet, egy kis kondizással rásegítve, ma már senki nem mondja meg, hogy műtve voltam. Köszönet az orvostudománynak, és Dr. T-nek. Közben volt egy párkapcsolatom is, egy régi “barátságból” alakult ki. Idézőjeles a barátság, mert mindig éreztük, hogy ez több, de sose mondtuk ki. Amikor elmondtam a leányzónak, hogy mi van velem, valahogy mindketten lebontottuk a falakat, és nyitottunk a másik felé. Az állapotom szerencsére sose volt gond a kapcsolatunkban. Csak minden más. Haha. Tisztelem ezért Őt, maradéktalanul elfogadott, és ez jó volt, kellett az önbizalmamnak akkor egy ilyen téren sikeres kapcsolat. Így legalább nem álmodok örök agglegény életről hehe.  

Kitérek kicsit a hormonokra. Faterom összefoglalta az első 6 hónapot:  “Szeretlek, de néha úgy pofán vernélek!” Szóval, kemény volt. Tinikor 2.0. Leginkább abban nyilvánult meg, hogy többet zabáltam, mint addig, és rohadt ingerlékennyé váltam. Olyan hangulatingadozásaim voltak, hogy egy klimaxos simán megirigyelne. De legalább a mutálásom bearanyozta a napjaikat. Sokan kérdezik, hogy meddig kell ezt szednem. Mit lehet erre valaszolni… Nem sokáig, cirka 40-50 évig. Ez bizony nálunk életünk végéig kitart. Vannak olyan változások, amiket a hormon leállásával se lehetne visszafordítani, (ki akar leállni?) de nem tanácsolom senkinek azt, hogy összevissza játsszon vele. Nagyon nem egészséges leállni, és visszajönni, elsőre is éppen eléggé megterheli a szervezetet (pattanasok, pattanasok everywhere)   Műtetek. Na, igen, laikus ember általában ezt kérdezi meg először, de minimum top 3 kérdés. Másik nagy favorit a “van mar kukid?” Igen, tényleg megkérdezik.
Tudni kell, hogy ez az egész dolog, nemcsak TS személyeknél, mindenkinél 3 fő dologból áll össze.

1. Agyilag hova vagy besorolva, tehát, hogy te pszichésen milyen neműnek érzed magad.

2. Fizikailag, milyen neműnek születtél. Van lógó, vagy nincs lógó a lábad között..

3. Szexuális besorolás.  

Egészséges embernél ez a 3 dolog összhangban van. Pl. Női tudat, női testben, férfiakhoz való vonzódás. Most arra nem akarok kitérni, hogy mi van a homoszexuálisokkal. Részemről abszolút okés. Attól még a társadalom ezt fogadja el ” normálisnak”. Na, már most, az én esetemben ez úgy néz ki, hogy már a fogantatás pillanatában (valószínűleg) defektet kaptam. Pech. De az agyam más irányba indult el mint a testem. Agyilag abszolút férfi tudattal rendelkezem, míg a testem a női nemi jellegeket kapta. Szexuálisan épp ezért heterónak tartom magam, mivel abszolút a lányokhoz vonzódom. Férfi tudat- lányokhoz való vonzódas -> heteró. Orvosilag is ez a diagnózis, hivatalosan. De ahány ember annyiféle végkifejlet. Vannak nők, akik férfinak érzik magukat, férfivá is műttetik magukat, nevet váltanak, de ennek ellenére a férfiakhoz vonzódnak. Tehát őket homoszexuálisoknak nevezhetjük. Vica Versa természetesen. Vannak aszexuálisok, panszexuálisok, interszexuálisok. Őszintén megvallva, annyira nem folytam bele a témába. Azért említettem csak ezt meg, mert nagyon sokan, tudatlanságukból fakadóan rettenetesen keverik a dolgokat, és nem látják át, hogy ez sokkal összetettebb, a szokásos “most..akkó’ buzi vagy, vagy nem?” dolognál.   Ez nem választott dolog. Nem sok értetlenkedővel találkoztam eddig, de akinek elsőre nehezen ment a dolog, tőle csak annyit kérdeztem, hogy: “Te választottad azt, hogy az ellenkező nemhez vonzódsz?” Ilyenkor általában hamar leesett a tantusz, és elég volt ez az egyszerű mondat, hogy átértékeljek a dolgokat. Jelenleg nem tudják előre kimutatni, hogy a születendő gyerek transzszexualis lesz, avagy sem. Szerintem a tini korig ezt kb. lehetetlen 100%-ig biztosra mondani, de a felnőtt kor elején szokott legjobban kiforrni ez a helyzet.  

Ma, jelenleg, 1 éve 1 hónapja és 28 napja vagyok hivatalosan D. 1 éve 1 hónapja és 5 napja volt meg az első műtétem. Boldog vagyok? Naná. Élvezem az életem? Pofátlanul. Abszolút beletörődtem a sorsomba, ezt dobta a gép. Nem hibáztatok senkit, legfőképp a szüleimet nem. Nem szeretném megbélyegezni a saját életem. Nem fogom magam TS-kent számon tartani.
Férfikent tekintek magamra, és így minden sokkal könnyebb. Mindig lesz 1 birka, aki azt mondja majd rám, hogy ’hülyevagybazdmeg’. Mindig lesz olyan ember, aki kibeszél a hátam mögött, de akkor már pont jó helyen van ahhoz, hogy kinyalja a seggem. Nem szégyellem, ha valaki normálisan kérdez, tudok normálisan válaszolni. DE! Nem írom ki a homlokomra, hogy XY voltam, de AB lettem. Nem szeretem, ha valaki ebből akar megélni, rettenetesen rossz fényt vet a celebek sudribunkó mélyfaszsága a TS, illetve meleg személyekre. Meg amúgy is, senkinek semmi köze ahhoz, hogy mi van, vagy mi volt a nadrágunkban. Én szeretnék kialakítani egy minél hétköznapibb, életet magamnak. Az hogy transzszexuális vagyok, mindig az életem része lesz. Sose tagadhatom le magam előtt, sose fogom elfelejteni. Végig fog kísérni. De már nem úgy tekintek rá, mint egy életemet megkeserítő sorscsapásra.
Erre mondják, hogy lehetetlen nincs, csak tehetetlen.

Csak annyi hozzáfűznivalóm van, hogy örülök, hogy megismerhettem D-t, és úgy gondolom, hogy rengeteg erőt ad!